Igaz történet!!

Megkockáztatom azt feltételezni, hogy a legtöbb történet a jóságról nem egy drog-függő rossz fiúval kezdődik. De az enyém igen. Az ő neve Robert Downey Jr. Talán halottál róla. Lehet, hogy a rajongója vagy, lehet, hogy nem, én viszont az vagyok, és a 90-es évek elején járunk, ekkor játszódik ez a történetet.
A Dél-Kaliforniai ACLU (oké, erre nem találtam magyar fordítást, a teljes név American Civil Liberties Union, ami lefordítva annyit tesz: Amerikai Emberi Jogok Egyesülete, de én ACLU-ként fogom írni) részére rendezett kerti partin történt. A mostohaanyám volt az ügyvezető igazgató, ezért vehettem részt anélkül, hogy be kellett volna fizetnem 150 dollár belépőt. Nem mintha nem támogatnám az ACLU-t, de alig voltam még húsz és aligha volt említésre méltó pénzem.

A nagymamámat kísértem el. Ez az szöveg nem elég ahhoz, hogy elmagyarázhassam, mi minden volt is ő, ehhez egész kötetek kellenének, szóval röviden annyit, hogy még a 80-as éveiben is gyönyörű, rettenetesen hiú és éleseszű volt, ám ez a bizonyos intelligencia nem foglalta magába a fiatal színészek felismerését.
Kiemeltem Robert Downey Jr-t amikor megérkezett egy gyönyörű, krém színű lenvászon öltönyben Sarah Jessica Parker-rel az oldalán. A nagymamám vállat vont, sokkal jobban érdekelte a különböző, meghatározhatatlan, kocka alakúra vágott sajtok feltornyozása a papírtányérjára. Nem ő volt Carey Grant, sem Gregory Peck. Mit érdekelte őt? A délután fő kitüntetettje, Ron Kovic életét, akit a vietnámi háborúban töltött idő alatt történtek kerekes székhez kötöttek, nemrégiben megfilmesítették Oliver Stone Született július 4.-én című filmjében. Említést teszek a kerekes székről, mert volt egy véletlen szerepe abban, ami eztán történt. Elindultunk az összehajtható székek felé a kertben a papír tányérainkkal és a kocka sajtokkal, és néztük, ahogy a mostohaanyám elmondja az egyik emelkedett beszédét és kéri, hogy adományozzanak, és biztosan voltak páran mások is, akik beszéltek, de már nem emlékszem, kicsodák, és akkor Ron Kovic fellépett a pódiumra, megbabonázta a közönséget, aztán mikor befejezte, felálltunk, hogy elmenjünk, és a nagymamám megbotlott. Az első sorban ültünk (a protekciónak megvannak az előnyei), és amikor megbotlott, ráesett a kerekesszék rámpára, amely Ron Kovic-nak biztosította a színpad megközelítését. Nem tudtam, hogy a rámpa széle hegyes, márpedig az, vagy legalábbis ezé az volt, és a mamám lábszárát felhasította. A vér mennyisége elképesztő volt. Bár azt mondhatnám, hogy azonnal a tettek mezejére léptem; hogy gyorsan ura lettem a helyzetnek, ahogy a mamám felé tartok és hívom a mentőket, akikre nyílvánvalóan szükség volt, de nem így volt. Leültem, a fejemet a térdeim közé hajtottam, mert azt hittem, el fogok ájulni. Említettem már a vért?

Szerencsére valaki gyorsan a helyzet ura lett, és ez a valaki Robert Downey Jr volt. Utasított valakit, hogy hívja a mentőket. Valaki mást hogy hozzon egy pohár vizet. Még valakit pedig arra, hogy szerezzen egy takarót. Levetette a gyönyörű vászon kabátját, felgyűrte a szárait, megragadta a mamám lábát, majd fogta a kabátot, amit azt hittem, azért vesz le, hogy ne legyen útban, és a seb köré kötötte. Láttam, ahogy a krémszínű kabát skarlátvörössé válik a vértől. Mondta neki, hogy ne aggódjon. Azt mondta, hogy minden rendben lesz. Ösztönösen tudta, hogyan beszéljen hozzá, hogyan vonja el a figyelmét, hogyan játszadozzon a hiúságával. Megfogta a lábikráját, és fütyörészett. Elmondta neki, milyen csodálatos lábai voltak. Nagy megaláztatásomra, ezt mondta neki a nagyanyám: „Az unokám azt mondta, hogy egy híres színész vagy, de még sohasem hallottam rólad”.  Ott maradt vele, amíg meg nem érkeztek a mentők, aztán a hordágy mellett ment a kezét fogva, és elmondta neki, összetörte a szívét azzal, hogy ilyen korán el kellett mennie a partiról, pont amikor kezdték megismerni egymást. Integetett neki, ahogy becsukták az ajtókat: „Ne felejtsen el hívni, Silvia,” mondta. „Majd ebédelünk”. Végül is csak egy mozisztár volt.

Hiszed vagy sem, a kórházba siettem anélkül, hogy egy szót mondtam volna, túlságosan zavarban voltam és túl félénk voltam ahhoz, hogy köszönetet mondjak neki.  Mindannyiunknak van valamink, amit azt kívánjuk, bár elmondtunk volna. Pillanatok, amelyekhez visszatérnénk, és máshogy cselekednénk. Ritkán adatik meg, hogy bepótóljuk ezeket az alkalmakat, amikor a szavak cserbenhagytak minket. Nekem megadatott. Sok-sok évvel később.

Meg kell említenem, hogy amikor Robert Downey Jr börtönben volt drogfüggősége miatt (amely számomra abszurdnak és kegyetlennek tűnik, de ez már egy másik téma), gondoltam írok neki. Hogy emlékeztessem őt arra a napra, amikor megtestesítette az emberséget. Amikor ő annyira jó volt, amennyire egy ember csak lehet. Amikor ő volt a legjóságosabb idegen. De nem tettem.

Úgy 15 évvel a kerti parti után, 10 évvel a nagymamám halála után és 5 évvel azután, hogy kiengedték a börtönből, megláttam őt egy étteremben. Los Angelesben nőttem fel, ahol a hírességek felbukkanása hétköznapi, és ahol arra neveltek, hogy tiszteljem az emberek magánéletét és ne zavarjak senkit, amíg eszik, de ezen a napon elhatároztam, hogy fittyet hányok Los Angeles szabályaira és a félénkségemre, és odamentem az asztalához. Azt mondtam „Nem tudom, emlékszel-e erre...” és elmondtam neki a történetet.

Emlékezett rá.

„Csak meg akartam neked köszönni” mondtam „És el akartam mondani, hogy ez volt egyszerűen a legjóságosabb cselekedet, aminek valaha szemtanúja voltam”. Felállt, megfogta mindkét kezemet, a szemembe nézett és ezt mondta: „Fogalmad sincs, mennyire szükségem volt arra, hogy ma halljam ezt”.

Dana Reinhardt-tól. Fordította: Henriett Huszti. Forrás: Robert Downey Jr. Hungary